Alapítványunk hírei, cikkei

Hogyan lesz az esti meséből életre szóló rituálé?

Vannak gyerekkori emlékek, amelyekhez nem is kép, hanem hang kapcsolódik. Egy jól ismert mondat kezdete. A paplan suhogása. Egy lámpa meleg fénye a sötét szobában. És egy hang – anya vagy apa hangja –, amely történetet mesél.

Az olvasás sok családban egyszerű esti programként indul. Gyors mese lefekvés előtt, mert „így szokás”. Aztán telnek az évek, és egyszer csak kiderül: nem a mese a lényeg, hanem az az idő, amit együtt töltöttünk. A rituálé.

A gyerekek számára a világ hatalmas és gyakran kiszámíthatatlan. Az ismétlődő, meghitt szokások kapaszkodót jelentenek. Az esti mese éppen ezért több, mint történet. Biztonságot ad. A nap lezárását. Azt az érzést, hogy bármi történt is aznap, most itt vagyunk együtt, és ez így rendben van.

Nem kell hozzá tökéletes környezet. Nem szükséges külön mesesarok vagy gondosan felépített program. Elég egy ágy széle, egy kanapé sarka, egy ölelésnyi közelség. A rendszeresség az, ami lassan hagyománnyá formálja az alkalmakat. Amikor a gyerek már magától hozza a könyvet. Amikor ragaszkodik ugyanahhoz a történethez, századszor is. Amikor kijavít, ha egy mondat kimarad.

Ezekben a pillanatokban születik a családi kultúra

A hétvégi közös olvasás másféle ritmust hozhat. Ilyenkor nincs lefekvés előtti időnyomás, nincs „még egy oldalt, aztán alvás”. Lehet hosszabban időzni egy fejezetnél, lehet beszélgetni a szereplőkről, vitatkozni azon, ki mit tett volna másképp. Egy közös regény hetekre vagy hónapokra is beköltözhet a család életébe. A történet témává válik az autóban, vacsora közben, sétánál.

És közben valami láthatatlan is történik

A gyerek azt tanulja meg, hogy a könyv érték. Hogy a történetek fontosak. Hogy a figyelem ajándék. Nem azért fog olvasni később, mert „kell”, hanem mert az olvasás számára összekapcsolódik a biztonsággal és az együttléttel.

Fontos azonban, hogy a közös olvasás ne váljon teljesítménnyé. Nem baj, ha kimarad egy este. Nem baj, ha fáradtak vagyunk. A hagyomány nem attól erős, hogy sosem szakad meg, hanem attól, hogy mindig visszatalálunk hozzá. Ahogy a gyerekek nőnek, a forma is változik. A mesekönyvet felváltja a fejezetes regény, később talán már ugyanazt a könyvet olvassuk külön, és utána beszélgetünk róla.

A lényeg a kapcsolódás

Sok felnőtt ma is tisztán emlékszik arra, hogyan hallgatta gyerekként a történeteket. Ezek az emlékek nem halványulnak el. Belső biztonsággá, önbizalommá, nyelvi gazdagsággá alakulnak. Amikor ma mesélünk, nemcsak egy történetet adunk át, hanem azt az üzenetet is: fontos vagy, időt szánok rád, együtt vagyunk.

Talán éppen ez a családi hagyomány lényege. Nem a könyvek száma. Nem az oldalak hossza. Hanem az a rendszeresen visszatérő, csendes pillanat, amikor a világ kicsit megáll, és egy történetben találkozunk.

És ezekből a találkozásokból lesznek azok az emlékek, amelyeket a gyerekeink egyszer majd továbbadnak.